Tegnap előtt békésen vonatoztam haza az egyetemről este 9 körül. Berobogott a vasúti kocsi a Placa Catalunya-ra, és boldog voltam, hogy végre megjöttem. Szállnék is le, de hiányérzetem van. Hol a hátizsákom? Felraktam a poggyásztartóra, és most nincs ott. Meghülyülök. Végiggondoltam, hogy mi volt benne. Lássuk csak: az UAB-s kulacsom, telefontöltő, mg még valmi. Ááááá, basszus a hétvégi madridi vonatjegyem a gyorsvasútra. Majd 200 Euro egy ilyen és már hely sincs rá, tuti. Ááááááá ezt nem hiszem el. Majdnem elsírtam magam. Persze, még mindig a legjobbra gondoltam, tegyük fel, hogy valaki csak véletlenül fogta össze a kabátjával, és elvitte. Rohantam az első biztonsági őrhöz, hogy ilyenkor mit kell csinálni? Hol adják le a talált tárgyakat? Mutatott fentre a mozgólépcső felé, hogy ott. Már lódulnék felfelé, mikor utánam szól, hogy "de ma már bezártak, majd holnap.". Nah, remek. Aznap éjjel nem bírtam aludni, de azzal nyugtattam magam, hogy mi van, ha csak az egyetemen felejtettem? Biztos, ott felejtettem. Nyugi van, meg lesz holnap.

Másnap reggel megyek nagy sietve az egyetemre, de azért előtte még benéztem a hivatalba, amit a biztonsági őr modott. A nőnek vázolom, hogy mi a pálya. Kérdezi, hogy hogy nézett ki. Mondom, hogy egy sporttáska, szürke, kék, stb. Mondta, hogy nincs ilyen, de sztem tegyek le róla, azt szépen elvitték. Utolsó reményem az egyetem maradt hát ...

Belépve a laboromba, csalódottan vettem észre, hogy az asztalom üres, táskának se híre, se hamva. Egész nap csak írogattam, kattintgattam, nem jutottam előre semmivel, a táskán, és a vonatjegyen járt az eszem.
Este még benéztem a forgalmi irodába újra, hátha azóta valaki meggondolta magát, és úgy döntött, nem szúr ki velem oltári módon. Az irodista azonban közölte, hogy a rendszer, amiben keresgetnek, csak 10 és 17 óra között működik, és tekintve, hogy fél 6 volt, már nem tudja megnézni.
Remek, még egy átvirrasztott éjjel, és a remény tovaszállni látszik ...
A depresszió teljes életnagyságban vett rajtam erőt. Otthon José próbált vígasztalni, hogy ne törődjek vele, csak pénz, és nem történt semmi komoly. Sőt, hogy kicsit feloldjam a felgyülemlett feszültségeket, menjek el vele focizni. Próbáltam magyarázni, hogy én elmegyek vele szívesen, de a focista vénám az pont most otthon maradt. Nah, mind1. Leértünk, passzolta is a labdát, én meg visszakézből lerúgtam vele egy kiskutyát véletlenül. Szegény gazdija, majdnem ott esett össze. De nem lett semmi baj, tök puha volt a labda, inkább az ijedtség volt a nagy. Baromkodtunk, szaladgáltunk egy kicsit, de szerencsére a tüdőkapacitása a spanyol barátunknak meglehetősen korlátozott volt, 100 méternél többet nem is tudott lefutni egyszerre, így hamar úgy döntött, hogy mára elég a jóból. Én sem bántam, mert valahogy élni sem volt kedvem. Még este beszéltem Lindával Skype-on, szegény próbált vígasztalni, de valahogy nem ment neki sem. Nem sírtam, nem dühöngtem, de egyszerűen csak ki-, és bementek a hangok a fülemen, és közben nem fogtam fel őket. Nem tudtam semmit sem csinálni, se aludni, se olvasni, se ülni, se feküdni. Jobb híján a doksikat rendezgettem, és nézegettem, hol hány oldal hiányzik még. Hajnali 4 körül kezdett az álom elnyomni. Emlékszem, az utolsó gondolatom az volt, hogy "Ha valaha előkerül a táskám, veszek aznap egy lottó szelvényt" ...

Ma felkeltem, és meglepően nyugodt voltam, szépen sütött a nap. Tegnapi idegességem mintha elszállt volna. Felöltöztem, fogat mostam, és bár majd éhen haltam, mert tegnap dél óta egy falt nem ment le a torkomon, elindultam a Placa Catalunya felé. A világ legtermészetesebb módján beléptem a forgalmi iroda ajtaján, és az esélytelenek nyugalmával feltettem a kérdést, hogy nem hoztak-e be egy szürek fekete hátizsákot? A nő a plafonra nézett, aztán vissza, és így szólt: "A rendszerbe még nem vittük be, de most hoztak be egy ugyanilyet." Azt hittem, hogy rosszul hallok, de már kelt fel a székéből, és indult a raktár felé. 2 másodperc múva megjelent a hátizsákommal a kezében. Én kis híján a nyakába ugrottam, az irodisták meg csak néztek boldogan, de értetlenül. Valamit magyarázott, hogy hogy került vissza, de nehezen értettem. Kérdeztem ,hogy hol kell aláírni. Mondták, hogy sehol, mert még nem vették nyilvántartásba. Gyorsan kinyitottam, ott volt a vonatjegy, meg minden. Feldobtam a hátamra, és 2 méterrel a föld felett a Rhambla kellős közepén lépdeltem hazafelé. Hogy magamnak tett fogadalmamat betartsam, beruháztam egy 1.5 € -os lottószelvényre, amit ma húznak ki este. Ezek után már csak nyerhetek ... :)

Köszönöm még egyszer annak a becsületes el / és vagy visszahozó embernek aki bevitte a táskám, az ott dolgozóknak, és nem kevésbé az Égieknek is, hogy meglett ...